HTML

Bernáth Tamás naplója

Gondolatok Magyarországról és magyarokról.

Bővebben

Címkefelhő

Friss topikok

A nevetségességről

Bernáth Tamás 2013.02.12. 11:53

Bárhová nézünk mostanság Magyarországon, csakis a nevetségesség pöcegödrébe nézünk. Reggeltől estig elpirulunk szégyenünkben ennyi nevetségesség láttán. Minden karikatúra, egyszerűen minden. Nézzünk csak bele alaposan a stupid magyar lapáradatba, vagy az ATV-től az Echo TV-ig bármely televíziócsatorna úgynevezett közéleti műsoraiba, ahol úgynevezett komoly emberek és szaktekintélyek fecsegnek aktuális ügyekről, vagy úgynevezett híradójába, amely képsorain épp a gyengeelméjű ellenzéki pártok próbálnak a leggusztustalanabb módon dörgölőzni a rég eltompult és kilátástalan nép dühös vidéki, úgynevezett egyszerű embereinek vagy dühös diákjainak indulataihoz, s mindezt ráadásul leönti szokásos szemetével az a kormány, amely egyre látványosabban keresztezi a legszégyentelenebb horthysta giccset és uram-bátyám világot a kádárizmus jólétsulykoló népbutításával, nézzünk csak bele, és látni fogjuk, hogy milyen nevetséges. És minél pompázatosabb egy jelenség, annál nevetségesebb. Például egy díjkiosztás milyen nevetséges! Vagy ha valaha barátunknak neveztünk egy embert, aki most hirtelen tiszteletbeli professzorrá nevezteti ki magát, és attól kezdve professzornak nevezi magát, és felesége a közeli hentesnél vagy zöldségesnél egyszerre csak mint professzorné jelenik meg, hátha nem kell annyit várnia, mint a többieknek: milyen mélységesen nevetséges! És a Díszlépcső és a párnázott intarziás padok és a bársonyszékek a belül gyomorforgatóan agyonaranyozott Országházban, tele pszeudodemokrata idiótával: milyen mélységesen nevetséges! Végigmegyünk a Váci utcán vagy az Andrássy úton vagy a Budai Várnegyedben, és mindent nevetségesnek látunk, mindenki nevetséges, semmi más, mert tűvé tehetjük egész Budapestet, vagy akár BudakalásztPécset, Szegedet, Debrecent, Salgótarjánt, Bátonyterenyét, Tokajt, PaksotPiliscsabát, Solymárt, Nyíregyházát, és egyszeriben egész Budapest, Budakalász, Pécs, Szeged, Debrecen, Salgótarján, Bátonyterenye, Tokaj, Paks, Piliscsaba, Solymár, Nyíregyháza nevetségessé lesz, az emberek, akikkel találkozunk, nevetséges emberek, minden, amivel találkozunk, nevetséges, egy mindenestül nevetséges és valójában ízig-vérig romlott országban és világban élünk. Reggeltől estig egyszerűen nem tehetünk mást, minthogy hirtelen karikatúrává tesszük az ízig-vérig romlott Magyarországot és világot, mert csak azt uraljuk, amit nevetségesnek találunk végül, csak akkor jutunk előbbre, ha végül az egész országot és az egész világot nevetségesnek látjuk, s az életet is rajta, és más, és jobb módszer nem létezik. Ám a legtöbb magyar képtelen karikírozni, mindent, elejétől a végéig a saját félelmetes komolyságával szemlél.

Címkék: média humor kormány újságírás poltika Pécs Andrássy út ATV Budapest Debrecen Paks Tokaj Szeged Nyíregyháza Solymár Salgótarján Váci utca Echo TV Bátonyterenye Piliscsaba Budakalász Budai Várnegyed Országház

Szólj hozzá!

Otthonomról, betegségemről és Szűcsnéről

Bernáth Tamás 2013.02.11. 14:44

Egyedül élek Budakalászon, mégis annyi pénzt költök, amennyi havonta népesebb családoknak sem áll rendelkezésére. Hogy csak egy példát említsek, ki fűt manapság egész télen át hat szobát, és nem is kicsit, egymagának, és a többi. Ténylegesen, annak ellenére, hogy tehetetlen vagyok pénzügyekben, a szüleimtől és feleségemtől rám maradt örökség okán húsz évet is elélhetnék anélkül, hogy egy forintot is meg kéne keresnem. Ez az egész abszurd. Egy hónapja nem mozdultam ki Budakalászról, de még ebből a nyomasztó kőhalmazból sem nagyon, a szomszédok pedig már valószínűleg totálisan őrültnek tartanak, ám semmi kedvem sincs az utcán belefutni például abba a kibírhatatlanul üresfejű államtitkár-helyettesbe, amint épp kutyát sétáltat, és egyébként is: a velejükig romlottak tartanak kutyát, azok imádják a háziállatokat, akik nemhogy ember-, de még önszeretetre sem képesek, akik hagyják, hogy kutyájuk zsarnokoskodjon felettük, akik inkább vizslájukat mentenék a golyók elől, mint Radnóti Miklóst. Tehát hiába vár rám a budapesti lakás is, én minden napot itt undorodok végig a magam készítette mirelitreggeliktől a magam készítette mirelitvacsorákig, olvasván a hányinger magyar újságmocskot, itt, ezen a pszeudokeresztény-konzervatív Budakalászon, amelynek úgynevezett falunapjain és hivatalos ünnepélyein, amíg a feleségem élt, mindig megjelentünk mi ketten, ám döbbenetünkben meg sem tudtunk szólalni a botrányosan patetikus, debil, aljas, gyűlölködő beszédeket és köröttünk folyó ugyanilyen beszélgetéseket hallván. A feleségem viszont meghalt, s nem is jártam többé eme ocsmány rendezvényekre, egy ideig pedig házvezetőnőm, a gonosz és közönséges Szűcsné gondoskodott rólam, úgymond. Feleségem halála után Szűcsnét rendszeresen átküldtem a közeli Lupa Csárdába ebédért, ő meg naponta hozta a levest és a főételt. Két adagot fizettem, egy felet megettem én, másfelet pedig a házvezetőnő, és menthetetlenül a legnagyobb ellenszenvvel ettem, mert csupán Szűcsné látványa révén, aki természetszerűleg ott ült velem szemben, teljesen rosszul voltam, sosem viselhettem a rémséges Szűcsnét, mindig is a feleségem házvezetőnője volt valójában, jómagam sosem alkalmaztam ezt a stupid, hazug személyt, aki tehát ott ült, és másfél adag Lupa-ebédet evett, míg én csak felet, s aki ráadásul mindig olyan ételt hozott a Lupából, amit ő akart enni, s nem olyat, ami nekem ízlik. Mindenesetre nyár végén felmondott ez a szörnyeteg, s azóta csak süppedek alá a ház mocskába, egy épp olyan településen, mint amilyen településektől, például Piliscsabától irtóztam ifjúként, mert ifjúként Budapest- és városfanatikus voltam, ám mostanra tüdőbajom miatt is muszáj ebben a provinciális, embertelen iszonyathordalékban élnem, ami Budakalász, és amibe lassan szó szerint belefulladok. Mondom: abszurd az egész.

Címkék: média sajtó család betegség apám egészségügy szüleim újságírás kutyák politikusok vidék anyám jellem feleségem állatszeretet Budapest Radnóti Miklós Piliscsaba Budakalász Szűcsné Lupa Csárda

Szólj hozzá!

Bővebben az iskolákról

Bernáth Tamás 2013.02.06. 17:31

Folyton azt hallani, hogy milyen botrányos az úgynevezett iskolarendszer átalakítása, ám az ősbotrányt senki sem érinti. A tanárok sorsa Magyarországon már régóta keserű sors, a tanárok régóta visszataszító minisztériumi rendeletek által megnyomorított, szánalmas életet folytatnak éhbérért, s többnyire gyorsan tompaságba süppednek. Mint már írtam, a tanárok az állam napszámosai, mindig azok voltak, ami mindig megsemmisítő hatással volt rájuk szellemileg, nincs ezen csodálkoznivaló. Az, hogy most többen lehetnek egyúttal pápista-kálvinista napszámosok, vagy hogy újabb szörnyeteg, ám a nem szörnyeteg Márainál is giccsesebb írók válnak tananyaggá, s hogy épp látványosabb az éhbér és a káosz, nem változtat a tényen: tanáraink oktatásának tárgya mindig ez a züllött magyar állam, meg aminek az oktatásával az megbízta őket, a szűkagyúság és a brutalitás és az elvetemültség. Így kell lennie, így is van hát, mondja a mindenkori magyar tanárfej, s a legcsekélyebb ellentmondást nem tűri, mert az állam a legcsekélyebb ellentmondást nem tűri, és mert a tanár az eredetiség morzsáját sem tűri, ha az a diáké lenne. Többségükben nekem is ilyen félelmetes tanáraim voltak, akik nem adtak mást, mint az akkor épp úgymond kommunista állam ocsmányságait és az értelem hiányát, bárgyúságukat, szellemtelenségüket. Nekem is ilyen tanáraim voltak, akik arra kényszerítettek, hogy egész elbeszélő költeményeket tanuljak meg kívülről, a János vitéz-t, a Toldi-t, tanárok, akik arra kényszerítettek, hogy esetlenül csússzak-másszak a tornatermi kötélen, hogy egyedül, remegő hanggal énekeljem az Érik a szőlő-t a többiek előtt, és mindez számomra a legfélelmetesebb büntetést jelentette. Nekem is ilyen tanáraim voltak, titkos embermegvetők, megvetésüket kiszolgáltatott diákjaik ellenében módszerként alkalmazók, felemelt mutatóujjú, szentimentális-patetikus államküldöncök, aki hetente verték körmeimet vonalzójukkal vagy pálcájukkal, és fülemnél fogva húztak ki a padból. Most elvileg a tanár nem húzgál fület, ám célja ugyanaz: ahelyett, hogy hozzásegítené a fiatalokat az élet saját természetük szerinti kimeríthetetlen gazdagságához, inkább minden esetben kiöli a fiatalokból a természetességet. Mivel tanáraink többsége ilyen, mert egyre korcsabb államunk okán ilyennek kell lennie, iskoláink többsége sem lehet más, csakis horthysta-szálasista, rákosista-kádárista emberdaráló

Címkék: oktatás zene sport kultúra irodalom iskola tanárok állam kormányzás Márai Toldi János vitéz iskolareform művézset

Szólj hozzá!

A kivándorlásról

Bernáth Tamás 2013.02.05. 17:15

Milyen országot hagynék én itt tulajdonképpen, ha, teszem azt, elmennék hosszú időre Berlinbe, mint Kertész Imre, vagy Kanadába, mint Kertész Ákos? Úgy vélem, ha elmennék, egy tökéletesen tönkrement országot, egy ellenszenves államalakulatot hagynék itt, amelyet korábban a militarista Horthy-kormányok, majd a pszeodukommunisták, aztán a pszeudoszocialisták és pszeudoliberálisok és pszeudokeresztény-konzervatívok, röviden: a pszeudodemokraták zsákmányoltak ki, egy olyan országot, amelynek politikusai nyerészkedő kalandorok, legutóbbi vezetői pedig: egy megalkuvó gőgprofesszor, egy Richelieu-szindrómás erdész-leszármazott, egy pökhendi, pufajkás kádárista, egy hebegő-habogó úgynevezett közgazdász, ugyanakkor arisztokrataszármazék kémelhárító, egy nagyzási hóbortban szenvedő, botrányosan álságos és elviselhetetlenül ócska vásári ripacs, egy pszeudocivil tőzsdecápa, végül, ám nem először egy notórius hitszegő, szintén nagyzási mániás, kiszámíthatatlan és közveszélyes pszeudoparaszt nyárspolgár. Ha elmegyek, egy olyan Magyarországot hagyok itt, amelynek érzéketlenségétől naponta majd megfulladok, amelyben mindaz, ami számomra még picit is szent lehetne, évszázadok óta a hatalmasok szemétládájában végzi. Ha elmegyek, egy olyan Magyarországot hagyok itt, melyben az igazságot már se nem értik, se nem akceptálják, s amelyben az igazság ellentéte az egyetlen fizetőeszköz. Ha elmegyek, egy olyan Magyarországot hagyok itt, amelyben az állam semmit sem gyűlöl jobban, mint a rendkívülit, amelyben kriptoszálasista önkéntesek gyűléseznek, majd masíroznak fel-alá, s amelyben csak a legprimitívebb létfenntartási ösztön uralkodik. Olyan Magyarországot és olyan magyar államot hagyok itt, amelynek ostobasága még betegségem nélkül is előbb-utóbb a pusztulásba kergetne. Olyan Magyarországot és olyan magyar államot hagyok itt, amelynek mostanában oly mérhetetlenül kaotikus politikai és kulturális viszonyaitól, még mielőtt kikelnék az ágyból, felfordul a gyomrom, és ténylegesen hányok. Ha elmegyek, Európa visszataszítóan sivár, a feltételezhetőt meghaladóan mocskos állapotú árnyékszékéből megyek el. Viszont értelmetlen elmennünk abból az országból, amelyet végső soron szeretünk, még ha nyilván előbb-utóbb el is nyel és meg is fojt itt minket a közömbösség és az ostobaság mocsara.

Címkék: politika kultúra irodalom határon túl művészet állam politikusok erdészet kivándorlás Kertész Imre Berlin Kanada Kertész Ákos

1 komment

A feleségemről, Budapestről és Henrikről

Bernáth Tamás 2013.02.05. 12:45

Szinte egész éjjel fel-alá járkáltam, és amikor néha elaludtam, azonnal felébredtem rémálmaimból, amelyek mindig a feleségemről szólnak. A halála óta folyton arra gondolok: nem lett volna jobb, ha rögtön utána én is befejezem az egészet? Gyávaságomat sosem bocsátom meg magamnak. Ráadásul itt hagyott ezzel a fullasztó, gyakorlatilag leplezetlenül horthysta Budakalásszal és ezzel az elrémítő kőhalmazzal, amely házvezetőnőm, a szörnyeteg Szűcsné felmondása óta feltartóztathatatlanul süllyed alá a totális káoszba és mocsokba. Megvan ugyan a lehetőség, hogy a fővárosba menjek, hiszen rendelkezésemre áll a szüleimtől örökölt lakás, de már a múlt hétre tervezett Central-vacsorát is lemondtam Kolozsival, mert minden kedvessége ellenére épp nem volt szándékomban olyan emberrel társalogni, aki ha csak megszólal, én beszélek belőle. Egyébként mit akarok egyáltalán Budapesttől? A Zeneakadémiához jelenleg semmi kedvem, és kevés kivétellel a fővárosi ismerősök nevétől is megborzongok, s az a kevés kivétel - eltekintve Kolozsitól - vagy beteg, vagy meghalt. Sokáig ott volt régi barátom, Henrik, egy a Kádár-korban éppen megtűrt dokumentumfilmes öccse, aki nem sokkal a feleségem után szintén, és azt kell mondjam: végre meghalt, esztendőkön keresztül húzódó, gyötrelmes betegségében. Éveken át, amikor épp nem a krízisambulancia vendége volt a Péterfy kórház pszichiátriai részlegén, Henrik már csak rótta Budapest utcáit, egy olyan városét, amelynek valójában jó ideje semmi köze nem volt hozzá. Aki ott marad Budapesten, és elszalasztja a pillanatot, amelyben el kellene tűnnie Budapestről, egy olyan város értelmetlen áldozatává válik, amely mindent elvesz az emberektől, és amely ma már semmit nem ad cserébe; vannak városok, például London, Madrid, Berlin, amelyek szintén vesznek el, de nem sokat, s cserébe szinte mindent adnak. Budapest mindent elvesz, de már nem ad semmit, ez a különbség. Ez a város abból él, hogy addig szipolyozza a csapdájába esetteket, míg holtan össze nem esnek. Kevesekben van erő ahhoz, hogy Budapestnek idejében fordítsanak hátat, mielőtt ott ragadnak e veszélyes, mérgező városban, s elfáradván hagyják, hogy megfojtsa őket, mint egy csillámló kígyó. Henriket épp így veszítettem el. Évekig cél nélkül, gyalog rótta a várost, keresztül-kasul, a Csepel szigettől a János-hegyig, miközben folyvást csak gondolkodott és gondolkodott, mert valójában egész életében ő volt kérlelhetetlen gondolkodó, nem pedig a bölcsességfelkérődző Müller, és egyáltalán: senki sem volt olyan poétikus, olyan minden szempontból megvesztegethetetlen, mint ő. De végül belehalt őrültségébe, tehát ebbe a mostani züllött Budapestbe, ezt nem árt hangsúlyozni, hivatalosan ugyanis csak felakasztotta magát egy terézvárosi lakásban. Mindenesetre holnap sem utazok sehová, mondom magamnak fotelembe süppedve, laptopommal a combomon, mert az utazás szomorúvá tesz.

Címkék: barátok család határon túl öngyilkosság pszichiátria filozófia egészségügy szüleim szócső feleségem London Budapest Berlin Madrid Csepel Müller Terézváros Henrik János-hegy Zeneakadémia Kolozsi Centrál Kávéház Péterfy kórház

Szólj hozzá!

Az úgynevezett divatról és röviden Debrecenről

Bernáth Tamás 2013.02.03. 13:48

Ténylegesen élvezet elvétve egy-egy jól öltözött embert látni, jól öltözött, jó küllemű, intelligens embert. Manapság a lerobbant Budapesten kívül néha még ezekben a lerobbant magyar városokban, illetve úgynevezett nagyvárosokban is láthatunk jó küllemű embert. Hosszú éveken keresztül, ha elutaztunk például Debrecenbe, amely város szellemiségében éppen olyan, mint az őt ölelő Alföld domborzata: végeláthatatlanul lapos, s amely város emiatt kétségtelenül megérdemli, hogy a kálvinista Rómaként emlegessék; tehát ha elutaztunk például Debrecenbe, akkor csakis ezeket az ízléstelen holmikat láthattuk, ezt a deprimáló tömegárut. Most viszont mintha újra valami kis eredetiség jött volna az öltözködésbe, dehát olyan kevés a jó felépítésű ember, órákon át csak ezeket a lerobbant magyar városokat látjuk és ezeket a deprimáló arcokat és ízléstelen öltözékeket, mintha állandóan mimika-, testtartás- és ízlésnyomorékok mellett vezetne az ember útja. Évtizedeken keresztül deprimált honfitársaim ízléstelensége és egyhangúsága. Egy időben azt hittem, csak az osztrákok egyhangúak és ízléstelenek, de a magyarok éppoly egyhangúak és ízléstelenek. Hosszú éveken át csakis behúzott fejjel közlekedtem ezekben a lerobbant városokban, mert elviselhetetlen volt ennyi tömeg-rondaság, ez az ízléstelen embertömeg, amely szembejött velem mindig. A tömegcikkhordók százezrei, akik már az első lépésnél elszívták előlem a levegőt az utcán. És nemcsak az úgynevezett proletár negyedekben, az úgynevezett úri belvárosokban is elszívták előlem a levegőt ezek a deprimáló tömegcikkemberek. De most egy ideje mintha mindez változásban lenne, s a magyarok, különösen a magyar fiatalok, vennék maguknak a bátorságot, hogy legalább egyéni módon öltözködjenek, habár általában egyéni öltözetük is gyomorforgatóan ocsmány és ízléstelen.

Címkék: kultúra város divat fiatalok vidék osztrákok Ausztria Debrecen Alföld

Szólj hozzá!

Orvosokról, kocsmákról és Nógrád megyéről

Bernáth Tamás 2013.02.01. 20:34

Apám nem sokkal nyugdíjazása előtt, az úgynevezett rendszerváltás után néhány évig Budapestről ingázott, hogy ügyeleti orvosként dolgozzon Nógrádban. A betegekkel soha nem úgy cselekedett, amint azt a szakma ellenében folyton hangoztatják, tehát mint egy óriási, áttekinthetetlen üzletben, hanem mint egy egyre inkább átlátható tudományban, mert amint azt feleségem halálának alkalmából is megfigyelhettem, a magyar orvosok többsége némileg tudományos koponya ugyan, mégis épp úgy beszél és cselekeszik, akár egy gátlástalan üzletember. Apám tehát ügyeletes volt Nógrádban, ahol ügyeletesnek lenni az őrülettel határos, ám ő hamar hozzászokott, hogy egy ízig-vérig beteg, erőszakosságra és tébolyra hajlamos népség áldozata legyen. Volt rá példa, hogy a legmódosabb bátonyterenyei kocsmáros feleségét minden ok nélkül fejbe csapta egy bányász, amíg a férj bóbiskolt az emeleten, miközben ágyából valami szégyentelenül ostoba tévéförtelmet nézett, asszonyára hagyván az egymással órák óta két ellenséges csoportként szemben ülő részeg szénbányászok, illetve az ágazat csődjét tekintve mára nyilván ex-bányászok kiszolgálását. A nő súlyos koponyasérülést szenvedett. Azóta is a vidéki kocsmárosok iszonyatos nyerseségét látom abban, hogy - míg ők maguk, lévén hentesboltjukkal, az állatkereskedésükkel, a földművelésükkel egész nap túlhajszolták magukat, többnyire korán ágyba térnek - feleségüket egy olyan férfivilágra hagyják, amely az alkoholfogyasztás előrehaladtával egyre kevésbé válogatós brutalitásának eszközeiben. A kocsmárosok feleségüket magukra hagyják ama egyetlen céllal, hogy a részegek zsebéből minden körülmények között kiszedjék a pénzt, és ellenállás nélküli beleikbe töltsék a legolcsóbb szeszt. Az is rémséges, hogy emberek, ha gátlástalanok, főleg az efféle kocsmákban hogyan esnek neki egymásnak, anélkül, hogy tudnák, miért. Nógrád megyében, de a magyar vidék túlnyomó részén is ma ezek az emberek, akik előbb a brutalitásig, aztán a brutalitásuk miatt a kilátástalanságig fajulnak, akik mindig mindenben elfajulnak, mert mindenben el kell fajulniuk, ijesztő többségben vannak. A városi brutalitás a vidéken létező brutalitáshoz képest egyébként is semmi, a városi erőszak a vidékihez képest egyszerűen nevetséges. Mindenesetre ez a bátonyterenyei kocsmáros, akit szeszkeverési módszere okán csak Pirulás néven emlegettek, könnyezett az eszméletlenül fekvő asszony mellett. Apám szerint egy jószág miatt siránkozott, mert egy kocsmáros életének minden pillanatában ugyanaz az állatkereskedő, egy kocsmárosnak a feleség jószág, semmi más. Egy nap perverz markolással kifogja a hajadon nők átláthatatlan csordájából, és alárendeli magának. Egy ilyen kocsmárosüzem, miként valamennyi hentes-, állatkereskedő vagy parasztporta a Mátra és a Börzsöny és a Medves szélei közé ékelődött cserháti tájon: brutális nőidomító intézet. Ha jobban fülelünk, járjunk épp Nógrád megyében vagy vidéken bárhol, a házakban a férfiak által beidomított nőket halljuk, még ha eme nők esetenként úgymond elviselhetetlenül házsártosak is. Apám annak idején ezekkel a visszataszító emberekkel, csak a brutalitással, az erőszakossággal, a tébollyal találkozott, orvostáskájával alapjában véve folyvást egy totálisan közveszélyes, ízig-vérig beteg nógrádi bűnöző-világban járt-kelt. S a Csóványos meg a Piszkés-tető alatt és az Ipoly- és Zagyva-völgyben élő emberek változatlanul mintapéldái egy évmilliók és évezredek által a legközönségesebb fizikai, tehát egyúttal szellemi végletekre kimunkált Kárpát-medencének. A kocsmárosfeleség persze meghalt, mielőtt a salgótarjáni kórház műtőszobájába került volna, mert apám szerint az műtőteremnek akkoriban nem volt nevezhető.

Címkék: család orvos erőszak apám kocsma egészségügy szüleim vidék Cserhát Mátra Börzsöny Salgótarján Piszkés-tető Nógrád Medves Bátonyterenye Csóványos Ipoly-völgy Zagyva-völgy

1 komment

A fővárosiak külső és belső higiéniájáról

Bernáth Tamás 2013.01.25. 09:07

Budapest botrányos illemhelyhelyzetét már említettem, ám egyáltalában: a budapestiek koszosak, egyetlen európai nagyváros sincsen, amelyik koszosabb lenne. Köztudott, hogy a legkoszosabb európai lakások a budapesti lakások, a budapesti lakások koszosabbak a budapesti illemhelyeknél is. A budapestiek folyton mondogatják, milyen koszos a Balkán, mindenfelé csak ezt hallani, de Budapesten minden százszor olyan koszos, mint a Balkánon. Ha bemegy az ember egy budapesti lakásba, többnyire megáll az esze a kosztól, de koszosak a budapesti vendéglők is, állítom, Európában a legkoszosabbak. Pillanatonként szembesülünk egy teljességgel pecsétes asztalterítővel, és ha a pincér figyelmét felhívjuk rá, hogy a terítő pecsétes, és nem áll szándékunkban egy ízig-vérig pecsétes terítőn fogyasztani ebédünket, e teljességgel pecsétes terítőt a leghevesebb ellenérzések közepette távolítják el, s helyettesítik egy újjal, ha pecsétes terítőnk eltávolítását kérjük, csakis dühös és ténylegesen közveszélyes pillantásokat vonunk magunkra. Mindemellett a budapestiek ténylegesen Európa legkoszosabb emberei, és tudományos tény, hogy a budapestiek hetente egyetlen szappant használnak el, amint tudományos tény az is, hogy alsónadrágjukat is egyszer váltják hetenként, amint ingeiket, pólóikat is csak hetenként kétszer, s a legtöbb budapesti ágyneműjét is csak havonta egyszer cseréli. A zoknit és a harisnyát a budapestiek átlagosan tizenkét napon át hordják mosatlanul. Ha így nézzük, a szappan-, tusfürdő- és fehérneműgyárosok sehol Európában nem csinálnak olyan rossz üzletet, mint Budapesten és persze egész Magyarországon. Ezzel szemben a budapestiek valószínűtlen mennyiségű dezodort és parfümöt használnak fel, többnyire a legolcsóbb kategóriákból persze, és messziről bűzlenek az elviselhetetlenül alpári dezodor- és parfümszagtól. És természetesen, ha következetesek vagyunk, a budapestiek külső mocskából belső mocskukra is következtetünk, és ténylegesen, a budapestiek belül nem sokkal kevésbé mocskosak, mint kívül, és lehetséges, mondom, lehetséges, tehát nem teljesen bizonyos, hogy a budapestiek belül még sokkal mocskosabbak, mint kívül. Ezen viszont semmi kedvem gondolkodni, ez teljes egészében az úgynevezett szociológusok feladata lenne, a témát tanulmányban dolgozni fel. Ebben a tanulmányban azután a budapestiek mégsem lennének leírhatóak másként, mint Európa legkoszosabbjai.

Címkék: szociológia higiénia vendéglők Budapest

Szólj hozzá!

Röviden a honi politikusokról és egyéb viszonylatokról

Bernáth Tamás 2013.01.22. 13:28

Megyünk a magyar utcán, és az aljasságban járunk, az aljasságban és a szégyentelenségben, az álságosságban és a gonoszságban. Azt mondjuk, hazugabb és álságosabb és gonoszabb ország, mint a miénk, nem létezik, de ha kimegyünk innen, vagy csak kitekintünk, látjuk, hogy ezen kívül is csak a gonoszság és az álságosság és a hazugság és az aljasság a hangadó. Nekünk van a legellenszenvesebb kormányzatunk, amely csak elképzelhető, a legálságosabb, a leggonoszabb, a legaljasabb, egyidejűleg a legostobább, de ha kinézünk ebből az aljas és álságos és kriminális és hazug és ostoba Magyarországból, látjuk, hogy a többi ország épp ilyen hazug és álságos és mindent egybevetve ugyanolyan aljas. De ez a többi ország kevésbé érint bennünket, mert bennünket csak a mi országunk érint, ha érint, így koppinthat naponta akkorát a fejünk búbjára, hogy jó ideje ténylegesen már csak önkívületben létezünk benne, országunkban, amelyben a kormányzat aljas és érzéketlen és álságos és hazug és a tetejébe még mélységesen ostoba is, de nemcsak a kormány hazug és álságos és aljas és alantas, az egész magyar parlament az. És akkor mindenütt ez az undorító, badar demokráciafecsely! Ha kimegyünk az utcára, folytonosan be kell fognunk a szemünket és a fülünket és az orrunkat is, hogy ebben az országban, amely végső soron egy totálisan közveszélyes állam, életben maradjunk egyáltalán. Naponta ott állunk, és nem hiszünk a szemünknek, nem hiszünk a fülünknek, naponta átéljük e lepusztult ország és korrupt állam és elhülyült nép elaljasodását, egyre növekvő rémülettel. A magyarok látják vagy érzik, persze, ahogyan az állam naponta egyre alantasabb és aljasabb, de semmit sem tesznek ellene. A politikusok természetszerűleg mindenhol és mindenkor gyilkosok, országaik és államaik tömeggyilkosai mind, a politikusok évszázadok óta gyilkolják országaikat és államaikat, és mi, magyarok tartjuk a leghazárdabb, egyben legsekélyesebb politikusokat, mint állam- és országgyilkosokat. A politikusok abszolút uralják a magyar szcénét. A politikai viszonylatok ebben az országban pillanatnyilag olyannyira deprimálóak, hogy valójában egyedül álmatlan éjszakáink indokoltak, de az egyéb magyar viszonylatok manapság ugyanennyire deprimálók. 

Címkék: politika parlament állam politikusok

1 komment

A Városligetről és Kolozsiékról

Bernáth Tamás 2013.01.22. 12:40

Mivel ez a nyomokban esetleg még posztkádárista, ám mára valójában ízig-vérig kriptohorthysta, sőt: horthysta, pszuedokeresztény-konzervatív Budakalász napról napra csak elviselhetetlenebbé válik számomra mind fizikai, mind szellemi értelemben, jövő héten talán megint elmegyek Kolozsival a Central Kávéházba, mert amíg élt a feleségem, mint már írtam, évente legalább háromszor elmentünk vele és ezzel a debreceni származású villamosmérnökkel a Central Kávéházba enni. Ha látszólag kevésbé deprimáló az időjárás, például nyáron, elmehetnék gyakrabban a Kolozsi családdal a Városligetbe is, de nincs erőm hozzá, a Kolozsi-gyerekeket nem bírom lerázni magamról, szertelenségükben majd letépik rólam a ruhát. Természetesen semmi bajom a Kolozsi-gyerekekkel, csak nem bírom elviselni őket. A Városliget, és úgy általában a botrányosan kispolgári, felfuvalkodott Zugló pedig amúgy is végtelenül ellenszenves nekem: még egy késő délutáni, kora esti Városliget sem más, csak italos és/vagy az infantilizmus legordenárébb mélységéig betépett férfiak és nők látványa, akik olcsó vicceiket eregetik a tóparton, a gyepen vagy az úgynevezett szórakozóhelyeken, és szabad folyást engednek rémséges barbárságuknak, tetőtől talpig mocskosnak érzem magam, ha a Városligetben voltam. Manapság a Városliget ordenáré emberek gyülekezete, kriminális elemek gyülekezete. Az egész Városliget sörtől, marihuánától és bűnözéstől bűzlik, csak brutalitással találkozunk, a budapestiek alantas, taknyos, szégyentelen debilitásával. Gyerekkoromban egy Városliget-nap még maga volt az öröm, manapság már csak az úgynevezett proletár perverzitás kiált ott az égbe. Anyám a szüleivel még lovas kocsin hajtott a Városligetbe, szellős selyemruhában. Mára mindez a múlté. Manapság örülhetünk, ha a Városligetben senki sem lő hátba, nem szúr szíven, vagy legalábbis nem húzza ki a pénztárcánkat a zakózsebünkből. A Kolozsi-gyerekekkel a Városligetben, egyszer megcsináltam, soha többé. Nem bírom lerázni őket, és minden pillanatban azt akarják, hogy menjek velük az Állatkertbe vagy a Vidám Parkba. Rosszul lettem közben. Kolozsival a Centralban, az asztalomnál, az megy, a Kolozsi családdal a Városligetben, az nem megy. Három éve várják Kolozsiék, hogy ismét elmenjek velük a Városligetbe, és minden alkalommal másként vágom ki magam, hogy ne kelljen velük a Városligetbe mennem, mert a Városliget mára csak a vulgaritás alantas vurstlija.

Címkék: barátok család szüleim anyám feleségem Budapest Vidámpark Zugló Városliget Állatkert Kolozsi Centrál Kávéház Budakalász

Szólj hozzá!

Egy úgynevezett filozófusról

Bernáth Tamás 2013.01.16. 09:40

Márai újra és újra Müller Péterre emlékeztet engem. Ahogyan Márai a legarcátlanabb módon elgiccsesítette a magas irodalmat, ugyanúgy elgiccsesítette Müller a filozófiát. Müller, aki után majdnem egy teljes ezredfordulós generáció loholt, egy giccsfej, épp úgy, mint Márai, de még nevetségesebb, mint Márai, aki ténylegesen tragikus jelenség volt, ellentétben Müllerrel, aki mindig és csakis komikus. Éppoly kispolgári, mint Márai, éppoly megsemmisítő módon nagyzási mániás, épp a magyar filozófia-gulyásba való. Müllert hosszú éveken át úgy ették farkasétvágyukban nagykanállal, mint senki mást, pedig a mülleri arculat átlagos és nem szellemi, híján a fantáziának, híján bármifajta valódi érzékenységnek, Müller csupán egy bölcsességfelkérődző, folytonosan vemhes bölcsességtehén, aki kacér lepénykéket hagy maga után a honi könyvesboltokban. Müller úgymond egy filozófiai házasságszédelgő, a magyar filozófiatörténet visszataszító fejezete, ha esetében fejezetről vagy filozófiáról lehet szó egyáltalán. Mire megöregszünk, csomó gyilkos divatot asszisztálunk végig, gyilkos művészetdivatokat és filozófiadivatokat és használaticikk-divatokat. Müller jó példa lesz arra, amikor egyfajta filozófiadivatból, amely valaha egész Magyarországra rányomta bélyegét, semmi sem marad, csak egy halom nevetséges írás. Müller vásári kókler a filozófiában, az utángondolkodó prototípusa, akiből a saját gondolatokhoz hiányzik ténylegesen minden, de minden. Módszere abból áll, hogy idegen, nagy gondolatokból a leghatalmasabb gátlástalansággal saját, kis gondolatokat csinál. Nem tudom, de valahányszor Márai eszembe jut, eszembe jut Müller is, és megfordítva. Mégsem lehet véletlen, hogy Müller, akárcsak Márai, elsősorban begörcsölt nőszemélyek kedvence, miként ásítozó hivatalnokfeleségek és buzgólkodó ápolónők falják Márait, akár a tejbepapit, falják Müllert is. Müller nőfilozófus, a magyar filozófiai étvágy számára különösképpen alkalmas menzafilozófus. Ha az olvasó kispolgári, de mondjuk, akár arisztokrataszármazék-kispolgári társaságba megy, igen gyakran már az előétel előtt feltálalják Müllert, még le sem húzta a kabátját, máris ott egy falat Müller. Még helyet sem foglalt, s a háziasszony úgyszólván az aperitiffel együtt Müllert is behozta az ezüsttálcán. Müller pszuedointellektuális háztartásokban, pszeudointellektuális társaságokban kísért, természetes álságosságukhoz hozzáadva a magáét, a művit. Hányinger. Mert hát ha elviselhetetlenek a hamvasisták, akkor milyenek a mülleriánusok? Természetesen Hamvas Béla nem hasonlítható Müllerhez, mert Hamvas regényirodalma okán ténylegesen zseni, míg Müller csak jelentéktelen háttérfigura a filozófiában. Müller az új évezred legelkényeztetettebb magyar filozófusa, egyidejűleg a legjelentéktelenebb. Müller írásait mindenekelőtt azok veszik igénybe, akik a filozófiát a szakácsművészettel tévesztik össze, akik a filozófiát valamiféle sült és párolt és főtt dolognak tartják, ami viszont száz százalékig megfelel a magyar ízlésnek. Minden háztartásban minden alkalomhoz jól tálalható.

Címkék: kultúra irodalom divat filozófia Márai Müller Hamvas

1 komment

Szabadidőről, Baranyáról és parasztokról

Bernáth Tamás 2013.01.14. 09:59

A magyarok nyolcvan százaléka szabadidejében végső soron munkaruhában jár, legyen az valódi kezeslábas vagy munkaruhaként használt melegítőszett. Kiváltképp a magyar férfiak többsége még vasárnap és az ünnepnapokon is munkaruhát visel, és, ha épp nem a kocsmában ül vagy áll, akkor fest és fúr és hegeszt. A magyaroknak tulajdonképpen a szabadidejük a munkaidejük. A legtöbb magyar képtelen kezdeni valamit a szabadidejével, érzéketlenül agyondolgozza. Ha van állásuk, egész héten irodáikban ülnek és munkapadjaik mellett állnak, vasár- és ünnepnapokon pedig kivétel nélkül mind munkaruhába bújik, és házát festi vagy szegeli a tetőt, vagy mossa az autót. A baranyaiak, sőt: tulajdonképpen a baranyai svábok a legtipikusabb magyarok. A baranyai hetenként egyszer két, legföljebb két és félórán át visel ünneplőt, amíg a templomba megy, a továbbiakban munkaruhájában van. A baranyai egész héten dolgozik, kifejezetten keveset alszik, de jól, vasár- és ünnepnapokon a templomba megy, hogy elénekeljen egy dalocskát a Jóistennek, aztán esetleg benéz a kocsmába egy sörre vagy fröccsre, vagy valamelyik ismerős pincéjébe egy pohár borra, majd rögvest ezután lehúzza ünneplőjét és munkaruhába bújik. A baranyai még a mai indusztriális vagy, ahogy tetszik, posztindusztriális társadalomban is kifejezett paraszt, a baranyai, dolgozzon bár évtizedek óta gyárban, ugyanolyan paraszt marad, mint elődei, a baranyai örökké paraszt marad. Egyébként a parasztoknak érdekes módon mindig passzolt az uniformis, a parasztság, ha ki akart bújni parasztságából, évszázadokon át az uniformisba menekült. A paraszt vagy paraszt volt, vagy uniformisba bújt. Ahol több volt a gyerek, az egyikből paraszt lett, a többi meg állami, például vasutas vagy pápista-kálvinista uniformisba bújt, így volt ez mindig. Tehát a baranyai jelenleg is vagy paraszt, vagy bebújik az uniformisba, ha nem paraszt, és uniformisa sincsen, elkerülhetetlen a vég.

Címkék: munka szabadidő svábok vidék parasztság Baranya

Szólj hozzá!

Bővebben a honi művészetről

Bernáth Tamás 2013.01.14. 08:38

Ami a kultúrát illeti, attól már tényleg csak felfordul az ember gyomra. Ami az úgynevezett régi művészetet illeti, poshadt és kilúgozott és kiárusított, figyelmünkre már jó ideje semmivel sem szolgál rá, ami azonban a kortárs művészetet, egy fabatkát sem ér, mint mondják. A kortárs magyar művészet olyannyira olcsó, hogy nem szolgál rá még a szégyenkezésünkre sem. A magyar művészek többsége évtizedek óta már csak giccses szemetet gyárt, amely ténylegesen, ha rajtam állna, szemétdombra kerülne rögtön. Szemetet festenek a festők, szemetet komponálnak a komponisták, szemetet írnak az írók. A legnagyobb szemetet a jelentős részben állami és önkormányzati megrendelésre dolgozó magyar szobrászok termelik ki. A magyar szobrászok termelik a legnagyobb szemetet, s a legnagyobb elismerést ők aratják le, jellemző ez stupid korunkra. A kortárs magyar komoly- és könnyűzenei komponisták mindent egybevetve filiszter hangdebilek, koncertszemetük az égbe kiált. A magyar íróknak pedig összességükben semmi mondanivalójuk, s akinek nincs mit mondania, nem tudhatja megírni sem. Mint mondtam, a teljes kortárs magyar művészetnek a szemétdombon a helye, nem egy úgynevezett Művészeti Akadémia védőszárnyai alatt. Mert hát mi mást játszanának az Operában, mint szemetet, mi mást a Művészetek Palotájában, mint szemetet, és mi más e laposvésős, brutális, alantas erőszaklények, akik prepotens-arcátlan módon szobrásznak hívják magukat, terméke, ha nem márvány- és gránitszemét! Félelmetes több mint egy fél évszázadon keresztül egyre ez a deprimáló középszerűség. Mégha az ország egy őrültekháza lenne, dehát egy elfekvő! Az öregeknek nincs mit mondaniuk, de a fiataloknak még annyira sincsen, ez a mai helyzet. És persze túl jól megy túl sok műtermelőknek. Ösztöndíjakkal és díjakkal tömik ki őket, hol itt egy érdemkereszt, hol ott egy érdemkereszt, hol itt egy díszplakett, hol ott egy díszplakett, és pillanatonként ott ülnek az egyik miniszter vagy polgármester mellett, és rövidesen már a másik mellett, ma a köztársasági elnökkel bájcsevegnek, holnap egy bank elnökével, huszonöt éve még népművelők által szervezett nyugdíjas kultúrklubban vendégeskedtek Nyíregyházán, most az ifjú pápisták és kálvinisták valamelyik bárgyú pódiumbeszélgetésén Óbudán, és folyamatosan ünnepeltetik és kitartatják magukat. Ezek a mai művészek nemcsak úgynevezett műveikben hazugok, hanem az életükben is. A hazug munka váltakozik náluk szakadatlan a hazug élettel.

Címkék: zene kultúra irodalom művészet festészet szobrászat vidék Magyarország Budapest MMA Óbuda Opera Művészetek Palotája Nyíregyháza Magyar Művészeti Akadémia

Szólj hozzá!

Szomszédokról és Budakalászról

Bernáth Tamás 2013.01.13. 21:11

Közönséges, szörnyeteg házvezetőnőm, Szűcsné még a nyár végén felmondott, és ahogy a fotelben ülök a laptopommal, s az egész szoba feltartóztathatatlan pusztulását figyelem, elborzaszt a gondolat, hogy, ha nem utazom el külföldre, vagy a fővárosba vacsorázni Kolozsival, esetleg meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, akkor ezt a végtelenségig húzódó telet itt, Budakalászon töltsem el, ráutalva az általam úgynevezett szomszédi szociális segítségre, például az öregemberre vagy az államtitkár-helyettes családjára. Elborzaszt a gondolat, hogy társaság utáni vágyamban akár egyszer is átsétáljak a volt munkásőrparancsnok és volt megyei téeszelnök öreghez, aki semmi mással, csak deprimáló, ötvenhatos pártházostrom-történetekkel traktál, amelyek ráadásul kizárólag az akkori, végül kitűnően megoldott élelmiszerellátási nehézségek körül forognak, vagy akár egyszer is szóba elegyedjek az államtitkár-helyettes középkorú feleségével, hogy aztán rám boríthassa a kiegyensúlyozott családi életről és a gyermekek megfelelő neveléséről előadott pszeudokeresztény-konzervatív szemetét. Elborzaszt, hogy ezekkel a kibírhatatlan emberekkel kelljen végigpepecselnem az áthatóan nedves, rideg, ködbe vesző hónapokat. Hogy kiszolgáltassam magam ezeknek az embereknek, s ugyanakkor ott legyek magammal és ezzel az utolsó szögletéig alattomos Budakalásszal. Tessék bepakolni a lehető leghamarabb, és elmenni, és itthagyni ezt a káoszt, mondom magamnak, és megállapítom, hogy az ablakok olyan koszosak, hogy nem lehet átlátni rajtuk. Mit csinál vajon Szűcsné? Kérdezem magamtól.

Címkék: politika barátok 1956 szomszédok vidék Zeneakadémia Kolozsi Budakalász Szűcsné

Szólj hozzá!

A sajtóról

Bernáth Tamás 2013.01.13. 20:31

Kibírhatatlan, hogy naponta olvassam ezeket a magyar újságokat s provinciális politikai ócskaságaikat, ezt a bárgyú politikai és gazdasági és tárcamocskot. Hogy ne legyek képes megvonni magamtól ezeket az újságokat és undorkeltő gyártmányaikat, mert olyan mohó módon kell befalnom ezt az újságmocskot, mintha éppenséggel valami perverz újságfalánkságban szenvednék. Hogy önmagam, bár a szándék megvan, ne tudjam kivonni mindebből a nyilvános és nyilvánosságra hozott mocsokból, ezekből a Kossuth téri rémtörténetekből, amelyekben a még elődeihez és korábbi önmagához képest is közveszélyessé vált miniszterelnök idióta minisztereinek osztogatja közveszélyes parancsait. Ezekből a hajmeresztő parlamenti hírekből; hangzavar a fülnek, mocsok az agynak, nap mint nap, s mindez az adott laptól függően egyfajta keresztény-konzervatív vagy szocialista vagy liberális alakoskodásba csomagolva. Manapság már évek telhetnek el úgy, hogy a magyar embernek egyetlen perc nyugalma sincsen, hisz az utóbbi években egyetlen nap sem múlik el politikai botrányok nélkül. Hosszú évek óta elég, ha felütjük az újságot, már amennyiben egyáltalán olvasunk nyomtatott sajtót, s máris ott egy politikai botrány, minden napra egy botrány, amelyben nyakig ülnek e szinte a felismerhetetlenségig eltorzult, hatalmával visszaélő állam politikusai, akik tökéletesen kriminalizálódtak. Eleinte, évekkel ezelőtt azt gondoltam, nem izgatom fel magam, de mára ebben a nap mint nap félelmet keltő államban egyszerre csak lehetetlenné vált, hogy ne izgassam fel magam; kora reggel felütjük az újságot, s automatikusan felizgatjuk magunkat politikusaink rémségei, gaztettei felett. És akkor az a benyomásunk, hogy minden magyar politikus kriminális jelenség, és alapvetően bűnöző, egyszerűen egy disznó gyülekezet. Így aztán leszoktam arról, hogy kora reggel olvassam az újságokat, elegendő, ha délután nyitom ki őket. Ha a magyar újságolvasó kora reggel felüti a lapot, kora reggel elrontja a gyomrát, az egész napra, és még a következő éjszakára is. Az újságolvasó ebben az országban éveken keresztül már csak botrányokról olvas, mert a magyar újságok kizárólag botrányokról írnak meg disznóságokról, más nincs. Az újságok megírnak és megvádolnak és felfújnak, ám ugyanakkor opportunisztikusan annulálnak és opportunisztikusan felejtenek. Az egyik úgynevezett oldal tekintetében leleplezők és felheccelők, a másik úgynevezett oldal tekintetében eltussolók és elfedezők és elfojtók, ami a politikai szörnyűségeket és gaztetteket illeti. A magyar újságok a szellemiségében menthetetlenül posztkádárista Népszavától a kriptohorthysta Heti Válaszig, a 168 órától a Magyar Hírlapig az alantasság olyan fokára jutottak, ami már maga is botrány, a magyar lapnál alantasabb és aljasabb és ellenszenvesebb nem létezik a földön, de ezek a magyar lapok szükségszerűen ilyen ellenszenvesek és alantasak, mert a magyar társadalom, és mindenekelőtt a magyar politikai társadalom és mert maga az állam is ilyen ellenszenves és alantas. Egy évig kutakodhatunk, akkor sem találunk egyetlen elmés mondatot ebben a mocsok újságáradatban, és akkor a bulvársajtó üresfejű locsogására, az úgynevezett nemzeti radikálisok kriptoszálasista hecclapjaira vagy az online média feneketlen, orrfacsaró kloákáira nem is vesztegetem a szót.

Címkék: média politika sajtó botrány állam újságírás politikusok Budapest Magyar Hírlap Heti Válasz Népszava 168 Óra

Szólj hozzá!

Jellemgyengeségről és a magyar színészetről

Bernáth Tamás 2013.01.11. 20:42

A magyar mindig hajótörött, s tökéletesen tudatában van annak, hogy az. Ez összes ellenszenves vonásunknak oka, gyenge jellemünké, mert minden ellenszenves vonásunk közül az első a jellemgyengeség. Ugyanakkor ez egyúttal érdekesebbé teszi a magyar embert a többieknél. A magyar ténylegesen a legérdekesebb ember az európaiak között, mert minden megvan belőlük benne, s ehhez jön még a jellemgyengeség. Ez az izgalmas a magyar emberben, hogy születésétől fogva tartalmazza mindenki más tulajdonságát, s ehhez jön még saját jellemgyengesége. Ha egy életen át itt maradunk Magyarországon, nem látjuk valójában, milyen is a magyar, de ha, mondjuk, hosszabb távollét után, mint egykor jómagam is, Bécsből jövünk vissza, világosan látjuk, nem téveszt meg a látszat. A magyar ember zseniális színlelő, egyáltalán, a legzseniálisabb színész, mindent csak színlel, anélkül, hogy bármikor bármi is lenne, ez a legjellemzőbb jegye. A magyarok többsége a látszat ellenére minden egyéb, csak nem forradalmár, mert egy cseppet sem valóságfanatikus, a magyarok többsége évszázadok óta házasságra lépett a hazugsággal, minden hazugsággal, de az államhazugsággal a legelőször és legmélyebben. A magyar ember magától értetődő módon élte és éli életét a horthysta-szálasista, rákosista-kádárista, később a pszeoduszocialista és pszeudoliberális és pszeudokeresztény-konzervatív, röviden: pszeudodemokrata államhazugsággal. A magyar ember született fedező és felejtő, ami kormányon lévő politikusai rém- és gaztetteit illeti. Gátlástalan politikusai évtizedeken át hazudnak a pofájába, lopják meg a magyart, s ha időnként valamire fény derül, a nyúlszívű inkább egy hónap alatt elfelejti. A magyar ember élethossziglan lapul és élethossziglan a leghatalmasabb szörnyűségeket és gaztetteket fedezi, csak hogy túlélje őket, ez az igazság.

Címkék: politika határon túl hazugság állam jellem színészet Bécs Ausztria

Szólj hozzá!

Hallgatóságról, szócsövekről és Kolozsiról

Bernáth Tamás 2013.01.11. 19:52

Mi mindent össze nem beszélünk azoknak, akikhez a legcsekélyebb közünk sincsen, mert kell a hallgatóság. Kell a hallgatóság, meg egy szócső. Élethossziglan várunk az ideális szócsőre és nem találjuk, mert nem létezik ideális szócső. Nekem megvan ugyan a szócsövem, egy bizonyos Kolozsi, a debreceni származású villamosmérnök, akit hosszú évtizedek óta ismerek, és aki ízig-vérig azonosult gondolataimmal, politikai, művészeti és bárminemű nézeteimmel; ha Kolozsi ma megszólal, én beszélek belőle. Feleségem halála óta legalább a Kolozsim még megvan. Kolozsi, akárcsak a legtöbb debreceni, nem volt semmi egyéb, csak egy debreceni seggfej, mielőtt rám akadt. Egy seggfej kell nekünk, ha szócső kell nekünk. Egy Budapestre költözött debreceni seggfej tökéletesen megfelelő szócső. Ne értsenek félre, értékelem én Kolozsit, hisz olyan szükségem van rá most, mit egy falat kenyérre, és évtizedeken át szükségem volt rá, de csakis egy olyan seggfej lehet alkalmas szócsőnek. mint Kolozsi. Az ilyen seggfejet, mint Kolozsi, kihasználjuk persze, másrészről viszont épp azáltal, hogy kihasználjuk, a seggfejből embert csinálunk, amennyiben szócsövenkké tesszük, és belesulykoljuk gondolatainkat, meg kell hagyni, meglehetősen kíméletlenül kezdetben, debreceni seggfejünkből, mint Kolozsi, debreceni embert csinálunk. Mert Kolozsinak, mielőtt rámakadt, a zenéről vagy az irodalomról például fogalma sem volt, de a művészetről, egyáltalán, alapjában véve semmiről, még saját ostobaságáról sem. Most Kolozsi előrébb tart, mint bármelyik műtörténeti vagy irodalmár locsogó. Amíg élt a feleségem, évente legalább háromszor elmentünk vele és Kolozsival a Central Kávéházba enni a Ferencziek terénél, s tartozom Kolozsinak azzal, hogy folytassuk ezt a Central Kávéház-evést. Nem szabad csak kihasználnunk a Kolozsi-féléket, hébe-hóba valamiféle szívességet is kell tennünk nekik. A legjobb pedig, ha elmegyek vele a Centralba enni, amennyiben átmenetileg a fővárosban vagyok. Nem hinném, hogy valaha is olvassa majd e sorokat, mert Kolozsi szigorúan csak a legszükségesebb levelezéshez és a munkájához használ számítógépet.

Címkék: barátok család számítógép szócső feleségem Budapest Debrecen Kolozsi Centrál Kávéház

Szólj hozzá!

Az illemhelyhelyzetről

Bernáth Tamás 2013.01.11. 18:26

Budapesten, ahol az illemhelyek olyan mértékben lerobbantak, mint Európa egyetlen nagyvárosában sem, ritkaságszámba megy, ha olyan illemhelybe ütközünk, ahol nem fordul fel a gyomrunk, s amelyben nem kell végig, amíg csak ott vagyunk, mindenképpen befogni az orrunk, szemünk; a budapesti iillemhelyhelyzet összességében botrányos, a legbalkánabb Balkánon sem találunk ilyen lerobbant illemhelyeket. Budapestnek nincs illemhelykultúrája, Budapest maga az illemhelybotrány, a város legnevesebb szállodáiban is skandalum az illemhely, Budapest a legrémesebb vizeldék városa, olyan rémesek, mint másutt sehol, csak vizelnie ne kelljen, kedves olvasó, mert átélheti e csodát. A budapestieknek, és persze a magyaroknak nincs illemhelykultúrájuk, sehol a világon nem találunk olyan mocskos és bűzös vizeldéket, mint itt, és akkor a vasúti szerelvények illemhelyeit most nem is elemezzük. Budapesten kikényszerülni a vizeldébe egyenesen katasztrófa, ha nem vagyunk akrobaták, bemocskoljuk magunkat, és akkora a bűz, hogy gyakran hetekre beeszi magát a ruházatunkba. A Zeneakadémia, tehát minden budapesti zeneszentély közül az egyik legelső vizeldéje leírhatatlan, s ha Budapesten tartózkodom, ez okból minden alkalommal újra le kell győzzem magam, hogy képes legyek elmenni a Zeneakadémiára, e botrányos vizeldeokból, s budapesti lakásomban gyakran fontolgatom, elmenjek-e a Zeneakadémiára vagy sem, mert az én koromban és az én vesémmel egy Zeneakadémia-esten legalább két alkalommal kell kimennem a vizeldébe. De azután úrrá leszek vizeldeszorongásomon., és Mozart és Beethoven és Bartók és Lajkó Félix miatt mégiscsak mindig elmegyek a Zeneakadémiára, holott esténként legalább kétszer fel kell keresnem a Zeneakadémia vizeldéjét. A művészet nem ismer irgalmat, mondom magamnak minden alkalommal, amikor kimegyek a Zeneakadémia vizeldéjébe, pedig kimegyek. Behunyt szemmel, lehetőleg befogott orral vizelek a Zeneakadémia vizeldéjében, teljesen speciális művészet ez, amely viszont hosszabb ideje virtuóz szinten birtokomban van. Eltekintve attól, hogy a budapesti illemhelyek és a budapesti vizeldék a legkoszosabbak e földtekén, kivéve az úgynevezett fejlődő országokat, még csak nem is működik bennük semmi, ami a berendezéseket illeti, vagy nem folyik be a víz, vagy nem folyik le, vagy nem folyik se be, se le, és hónapokon át nem érdekel senkit, hogy működnek-e az illemhelyek és vizeldék vagy sem.

Címkék: művészet illemhely higiénia vizelde Budapest Zeneakadémia

Szólj hozzá!

A honi igazságszolgáltatásról

Bernáth Tamás 2013.01.10. 14:29

Ha az olvasó csak egyszer kapcsolatba kerül az igazságszolgáltatással, látni fogja, hogy az csak korrupt és aljas és alantas. A magyar igazságszolgáltatás hosszú évek óta nem nevezhető hitelt érdemlőnek, eljárásai nem eléggé elítélhető módon politikai színezetűek, nem függetlenek, amint az kötelességük lenne. Magyarországon független bíróságról beszélni nem más, mint az igazság szembeköpése. A bíróság Magyarországon manapság politikai bíróság, nem független, a mai magyar igazságszolgáltatás ténylegesen közveszélyes-politikai igazságszolgáltatás, tudom, miről beszélek. Az igazságszolgáltatás a politikával egy cipőben jár, elég, ha az olvasó egyszer közelebbről foglalkozik ezzel a horthysta-szálasista, rákosista-kádárista igazságszolgáltatással, ha csak egyszer tanulmányozza tiszta fejjel, elég. Ha az olvasó kapcsolatba kerül az igazságszolgáltatással, és én gyakran kapcsolatba kerültem vele, meggyőződésévé válik, hogy a magyar igazságszolgáltatás egy veszélyes horthysta-szálasista, rákosista-kádárista emberdaráló, amelyet nem az igazságosság, amint az kívánatos volna, tart mozgásban, hanem az igazságtalanság, s amelyben a legkaotikusabb állapotok uralkodnak, Európában nincs kaotikusabb bíróság a magyarnál, sem korruptabb, sem közveszélyesebb, sem perfidebb, nem az ostobaság véletlenjei, hanem a pszeudoszocialista és pszeudolibeláris és a pszeudokeresztény-konzervatív politikai aljasság szándékai uralták és uralják ezt a horthysta-szálasista, rákosista-kádárista magyar igazságszolgáltatást, amely feje tetejére állítja a valóságot és az igazságot. A magyar igazságszolgáltatás nemcsak maga az önkény, de mindehhez még egy perfid emberőrlőgép is, amelyben a jog a jogtalanság abszurd malomkövei között morzsolódik föl.

Címkék: politika bíróság állam igazságszolgáltatás

Szólj hozzá!

Piliscsabáról és a községekről

Bernáth Tamás 2013.01.10. 13:32

Egyszer felmerült bennem az ötlet, hogy Piliscsabára menjek a Mezőgazdasági és Erdészeti Szakközépiskolába, nem mintha egyszerre csak érdekelt volna a mezőgazdaság és az erdészet, hanem Piliscsaba fekvése miatt, a hegyek miatt s az akkoriban még különösen jó levegő miatt, amely persze ma már ugyanolyan dögletes, mint másutt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának helyén azokban az időkben egy szovjet laktanya állt. Tizenhét éves voltam, s máris nyomatékosan azt tanácsolták az orvosok, hogy költözzek vidékre, ám akkor még inkább vállaltam volna bármilyen halált a városban, mint hogy vidékre menjek. S jóllehet az ötlet, hogy Piliscsabán tanuljak tovább, egyetlenegyszer sem merült fel bennem, mindenesetre elutaztam Piliscsabára, hogy a Mezőgazdasági és Erdészeti Szakközépiskoláról többletinformációkat szerezzek ahhoz képest, amit már amúgy is tudtam, ám amint kiszálltam a vonatból Piliscsabán, máris taszított a hely. Ilyen helyen csak elpusztulhatsz, egy nappal sem élhetsz tovább a szükségesnél, mondtam magamnak, és ténylegesen nem volt szükségem rá, hogy akár csak egy napot töltsek Piliscsabán, még aznap visszautaztam Budapestre, ahonnan Piliscsaba szemügyrevételét megterveztem. Már Solymárnál egyfajta levertség fogott el, ott volt a fejemben és az egész testemben. Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy egyes emberek kibírják az ilyen községeket, mint Piliscsaba, gondoltam, és hát csak ebben az országban több százezren élik le az életüket ilyen vackokban, mint Piliscsaba. Bár az ötlet, hogy esetleg Piliscsabán tanuljak, alapjában nem tőlem származott, hanem az egyik anyai nagybátyámtól, aki valaha erdészeti tanulmányokat folytatott, mindenesetre nem Piliscsabán, hanem az ausztriai Loebenben, ami minden bizonnyal mérhetetlen különbség.

Címkék: oktatás család egészségügy szüleim vidék erdészet anyám Ausztria Solymár Piliscsaba Pázmány Péter Katolikus Egytem

Szólj hozzá!

Egy polgárról

Bernáth Tamás 2013.01.10. 11:48

Ez a Márai, akit jómagam is olyan szörnyűségesen tiszteltem, behatóbb foglalkozás után ugyanolyan rossz írónak bizonyul, amilyen rossz, ha nem mizerábilis zeneszerzőnek behatóbb hallgatás után Kodály. Évtizedeken át bámultam Márait anélkül, hogy valaha is precízen és behatóan foglalkoztam volna vele. Amikor egy éve először precízen és radikálisan foglalkoztam Máraival, nem hittem saját szememnek, fülemnek. Ilyen hibáktól hemzsegő és kontár magyart teljes szellemi létemben nem olvastam soha, és akkor mindezt egy manapság ténylegesen éppen pontos, világos prózája okán híres szerző tollából. Márai prózája minden, csak nem pontos, a leghomályosabb próza, amit ismerek, tele képzavarral, téves, félrecsúszott gondolattal, úgyhogy csak csodálkozni tudok, mit csodálnak ezen a provinciális dilettáns figurán, aki mellesleg 1919-ben a Vörös Lobogó című lapban éltette a Tanácsköztársaságot. Amikor egy éve ténylegesen elolvastam Márait, a próza e nagymesterét, amint ugye mondják, megrémültem magamtól, hogy én ezt a kontár firkászt egykor tiszteltem, sőt szerettem. Tizenkét és tizenhat éves koromban olvastam Márait, egy számomra abszolút kritikátlan korban. Prózája, amelyet tömörnek, pontosnak és világosnak ismer a világ, valójában elmosódott, gyámoltalan és felelőtlen, méghozzá áthatva egy olyanfajta kispolgári élhetetlenséggel és érzelgősséggel, hogy például a Füves könyv vagy az Egy polgár vallomásai olvasásakor felfordul az ember gyomra. Épp az Egy polgár vallomásai már az első soroktól kezdve csak kontár kísérlet, könnyelműen a végtelenbe nyújtva, érzelgős, lapos próza, tele belső és külső hibával, amely műnek adja ki magát, holott semmi egyéb, kispolgári kassai tákolmány. Amúgy is elképzelhetetlen lenne, hogy abból a kispolgári provinciális lyukból, ami Kassa, amely Martina Hingis óta továbbra is ténylegesen csak egy égbekiáltóan provinciális lyuk maradt, egyszerre csak egy zsenit termelt volna ki magából, amelynek Márait általában tartják. Márai szelleme, legalábbis az irodalmában, abszolút átlagos. Ahogyan Márai ír, az nem művészet, és ami a mondandója, az a legellenszenvesebb módon őszintétlen. Nemhiába olvasnak Márait mindenekelőtt otthonülő, idejük javát végigásítozó hivatalnokfeleségek és özvegyek, és az ápolónők szabadidejükben, és az apácák kolostoraikban. Egy ténylegesen gondolkodó ember képtelen Márait olvasni. Márai csak arra példa, hogyan becsülhetünk, sőt, szerethetünk egy művészt jelentékenyként mi, ténylegesen megbecsülés- és szeretetéhes lények, aki soha jelentékeny nem volt. Elég lett volna egyszer próbára tennem Márait, mondjuk harminc vagy húsz, de akárcsak tizenöt éve, hogy e késő csalódást megspóroljam magamnak. Tulajdonképpen tilos volna azt mondani, hogy ez ilyen vagy olyan, és olyan mindenkorra, mert minden egyes művészt  újra és újra próbára kell tennünk, mivel művészettudományunk és művészi ízlésünk folytonosan fejlődik, kétségtelen. Mindenesetre Márai valójában egy a legfantáziátlanabbak közül, egyidejűleg a leginkább anti- és apoetikus. Az, hogy élete végén megölte magát, mit sem változtat középszerűségén. Márainak csak a levelei jók, a többi fabatkát sem ér.

Címkék: irodalom határon túl művészet Kassa Márai

3 komment

Borsodról és Tokajról

Bernáth Tamás 2013.01.09. 08:45

A Tisza menti Tokaj ugyanolyan utálatos hely, mint a borsodi helyek általában. Aki tud, elmegy Borsodból, de a legtöbben nem tudnak, lévén Borsodra ítéltettek élethossziglan, ami legalább olyan félelmetes, mint az élethosszig tartó fogság a Duna menti Pakson. A borsodiak foglyok, hazájuk egy fogda. Bebeszélik maguknak, hogy hazájuk tulajdonképpen szép, de valójában Tokaj is ízetlen és ronda. Télen a tokajiak belefulladnak a hóba, nyáron pedig felzabálják őket a szúnyogok. Tavasszal és ősszel a tokajiak kizárólag saját mocskukban fetrengenek. Egész Európában nincs Borsodnál szegényebb és mocskosabb hely, így Tokajnál sincs. A budapestiek állandóan bebeszélik a tokajiaknak és a borsodiaknak, hogy Tokaj és Borsod szép, mert a budapestiek a borsodi és tokaji mocsokba és a borsodi és tokaji bárgyúságba, mert ezt a borsodi és tokaji mocskot és borsodi és tokaji bárgyúságot romantikusnak látják, mert perverzek a maguk budapesti módján, szerelmesek. Borsod, ugye, Pataky Attilán kívül semmit ki nem hozott magából. Az, hogy valaki Borsodból jön, semmi mást nem jelent, minthogy a magyar börtönből jön. Vagy a magyar őrültekházából. A borsodiak úgy mennek Budapestre, mintha templomba mennének. A borsodiak leghőbb vágya bekerülni a budapesti rendőrséghez.

Címkék: vidék Budapest Paks Tokaj Borsod Pataky Attila

Szólj hozzá!

Múzeumról, művészetről és tanárokról

Bernáth Tamás 2013.01.09. 08:43

A reform- és kiegyezéskori ízlés pontosan az a kétes pápista és kálvinista ízlés, amely otthonos a Nemzeti Múzeumban. A Nemzeti Múzeum maga a kétes magyar műérzék, a széplelkű, az ellenszenves. A magyarok, különösen a budapestiek, ritkán járnak a Nemzeti Múzeumba, eltekintve az iskolás csoportok ezreitől, amelyek kötelező múzeumlátogatásukat teljesítik évente a Nemzeti Múzeumban. Az osztályok tanáraik, tanárnőik vezetésével tekintik meg a múzeumot, ami megsemmisítő hatással van a tanulókra, mert tanáraik az iskolamesteri korlátoltságukkal a tanulókban például a festészettel és annak alkotóival szemben mindenfajta érzékenységet alapjaiban megfojtanak e múzeumlátogatások során. Elég, ha tanulónk egyszer bemegy tanáraival a Nemzeti Múzeumba, hogy soha oda a lábát be ne tegye többé. A tanár tönkreteszi a tanulót, ez az igazság, évszázados ténykörülmény ez, és a magyarországi tanár különösképpen a művészi ízlést teszi tönkre diákjaiban kezdettől fogva. A túlnyomóan érzéketlen magyar tanárfejek ma is kíméletlenek, ami diákjaik vágyait illeti a művészet, egyáltalán, bármiféle művészi iránt, holott a fiatalt az kezdettől fogva a legtermészetesebb módon megigézi, lelkesíti. A tanárok azonban mindenestül kispolgárok, így ösztönösen mintegy megelőzik a diák művészi igézetét, lelkesedését, amennyiben a művészetet mint olyat, minden művészit egyáltalán, a maguk deprimáló, stupid, dilettáns szintjére süllyesztenek, és iskoláinkban a művészet minden fajtáját, a művészit egyáltalán, ocsmány fuvolázgatássá és éppoly ocsmány mint amilyen kontár kórusénekléssé teszik, ami persze taszítja a tanulót. A tanári pályára csakis kisszerű fejek lépnek, szentimentális, perverz figurák az alsó középosztályból. A tanárok az állam napszámosai, és mivel a mai magyar állam szellemileg és morálisan teljes egészében elkorcsosult állam, olyan, amely semmi mást, csakis durvaságot és rothadást, közveszélyes káoszt mutat, természetszerű, hogy a tanár is korcs mind szellemileg, mind morálisan, eldurvult és rothadt és kaotikus.

Címkék: oktatás művészet tanárok festészet Budapest Nemzeti Múzeum

Szólj hozzá!

A felsőoktatásról

Bernáth Tamás 2013.01.09. 08:37

Az egyetemek taszítottak, többre is beiratkoztam, de mindegyiket a lehető legrövidebb ideig látogattam, Budapesten, Szegeden, végül Pécsen, amelyet egy életre meggyűlöltem, azzal az abszolút elszántsággal, hogy elkezdem, s ugyanott be is fejezem tanulmányaimat, felkerestem ezeket az egyetemeket, s rögtön a legelején kudarcot vallottam. Egyrészről, mert ezek az egyetemek évszázados, poshadt tudáskásájukkal azonnal megfekszik a gyomrot, s egyidejűleg a fejet is természetszerűleg, másrészt pedig, mert ki nem állhatom ezeket a városokat, sem Szegedet, sem Pécset, Budapestet pedig huzamosabb ideig semmiképp. Ezek a városok, amelyeket természetszerűleg, ha nem is alaposan, de korábban is ismertem, a legmegsemmisítőbb módon deprimáltak, s különösen Pécs, de amúgy mindegyik ellenszenves provinciális fészek; külön-külön a világ közepének tartják magukat, s azt hiszik, a szellem letéteményesei, de csak a legprimitívebb kispolgári szellem letéteményesei; a filozófiát oktató és irodalmat űző külvárosi konyhakertészeteket itt ismertem meg, de mást semmit, s a bornírt aljasság romlott bűze elejétől fogva elvette a kedvem ezen magyar kloákákban nemcsak a hosszabb, de akár az átfutó ott-tartózkodástól is.

Címkék: oktatás felsőoktatás egyetem vidék Pécs Budapest Szeged

Szólj hozzá!