Bernáth Tamás naplója

Közönséges, szörnyeteg házvezetőnőm, Szűcsné még a nyár végén felmondott, és ahogy a fotelben ülök a laptopommal, s az egész szoba feltartóztathatatlan pusztulását figyelem, elborzaszt a gondolat, hogy, ha nem utazom el külföldre, vagy a fővárosba vacsorázni Kolozsival, esetleg meghallgatni egy koncertet a Zeneakadémián, akkor ezt a végtelenségig húzódó telet itt, Budakalászon töltsem el, ráutalva az általam úgynevezett szomszédi szociális segítségre, például az öregemberre vagy az államtitkár-helyettes családjára. Elborzaszt a gondolat, hogy társaság utáni vágyamban akár egyszer is átsétáljak a volt munkásőrparancsnok és volt megyei téeszelnök öreghez, aki semmi mással, csak deprimáló, ötvenhatos pártházostrom-történetekkel traktál, amelyek ráadásul kizárólag az akkori, végül kitűnően megoldott élelmiszerellátási nehézségek körül forognak, vagy akár egyszer is szóba elegyedjek az államtitkár-helyettes középkorú feleségével, hogy aztán rám boríthassa a kiegyensúlyozott családi életről és a gyermekek megfelelő neveléséről előadott pszeudokeresztény-konzervatív szemetét. Elborzaszt, hogy ezekkel a kibírhatatlan emberekkel kelljen végigpepecselnem az áthatóan nedves, rideg, ködbe vesző hónapokat. Hogy kiszolgáltassam magam ezeknek az embereknek, s ugyanakkor ott legyek magammal és ezzel az utolsó szögletéig alattomos Budakalásszal. Tessék bepakolni a lehető leghamarabb, és elmenni, és itthagyni ezt a káoszt, mondom magamnak, és megállapítom, hogy az ablakok olyan koszosak, hogy nem lehet átlátni rajtuk. Mit csinál vajon Szűcsné? Kérdezem magamtól.