Bernáth Tamás naplója

Egyszer felmerült bennem az ötlet, hogy Piliscsabára menjek a Mezőgazdasági és Erdészeti Szakközépiskolába, nem mintha egyszerre csak érdekelt volna a mezőgazdaság és az erdészet, hanem Piliscsaba fekvése miatt, a hegyek miatt s az akkoriban még különösen jó levegő miatt, amely persze ma már ugyanolyan dögletes, mint másutt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának helyén azokban az időkben egy szovjet laktanya állt. Tizenhét éves voltam, s máris nyomatékosan azt tanácsolták az orvosok, hogy költözzek vidékre, ám akkor még inkább vállaltam volna bármilyen halált a városban, mint hogy vidékre menjek. S jóllehet az ötlet, hogy Piliscsabán tanuljak tovább, egyetlenegyszer sem merült fel bennem, mindenesetre elutaztam Piliscsabára, hogy a Mezőgazdasági és Erdészeti Szakközépiskoláról többletinformációkat szerezzek ahhoz képest, amit már amúgy is tudtam, ám amint kiszálltam a vonatból Piliscsabán, máris taszított a hely. Ilyen helyen csak elpusztulhatsz, egy nappal sem élhetsz tovább a szükségesnél, mondtam magamnak, és ténylegesen nem volt szükségem rá, hogy akár csak egy napot töltsek Piliscsabán, még aznap visszautaztam Budapestre, ahonnan Piliscsaba szemügyrevételét megterveztem. Már Solymárnál egyfajta levertség fogott el, ott volt a fejemben és az egész testemben. Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy egyes emberek kibírják az ilyen községeket, mint Piliscsaba, gondoltam, és hát csak ebben az országban több százezren élik le az életüket ilyen vackokban, mint Piliscsaba. Bár az ötlet, hogy esetleg Piliscsabán tanuljak, alapjában nem tőlem származott, hanem az egyik anyai nagybátyámtól, aki valaha erdészeti tanulmányokat folytatott, mindenesetre nem Piliscsabán, hanem az ausztriai Loebenben, ami minden bizonnyal mérhetetlen különbség.