Bernáth Tamás naplója

Szinte egész éjjel fel-alá járkáltam, és amikor néha elaludtam, azonnal felébredtem rémálmaimból, amelyek mindig a feleségemről szólnak. A halála óta folyton arra gondolok: nem lett volna jobb, ha rögtön utána én is befejezem az egészet? Gyávaságomat sosem bocsátom meg magamnak. Ráadásul itt hagyott ezzel a fullasztó, gyakorlatilag leplezetlenül horthysta Budakalásszal és ezzel az elrémítő kőhalmazzal, amely házvezetőnőm, a szörnyeteg Szűcsné felmondása óta feltartóztathatatlanul süllyed alá a totális káoszba és mocsokba. Megvan ugyan a lehetőség, hogy a fővárosba menjek, hiszen rendelkezésemre áll a szüleimtől örökölt lakás, de már a múlt hétre tervezett Central-vacsorát is lemondtam Kolozsival, mert minden kedvessége ellenére épp nem volt szándékomban olyan emberrel társalogni, aki ha csak megszólal, én beszélek belőle. Egyébként mit akarok egyáltalán Budapesttől? A Zeneakadémiához jelenleg semmi kedvem, és kevés kivétellel a fővárosi ismerősök nevétől is megborzongok, s az a kevés kivétel - eltekintve Kolozsitól - vagy beteg, vagy meghalt. Sokáig ott volt régi barátom, Henrik, egy a Kádár-korban éppen megtűrt dokumentumfilmes öccse, aki nem sokkal a feleségem után szintén, és azt kell mondjam: végre meghalt, esztendőkön keresztül húzódó, gyötrelmes betegségében. Éveken át, amikor épp nem a krízisambulancia vendége volt a Péterfy kórház pszichiátriai részlegén, Henrik már csak rótta Budapest utcáit, egy olyan városét, amelynek valójában jó ideje semmi köze nem volt hozzá. Aki ott marad Budapesten, és elszalasztja a pillanatot, amelyben el kellene tűnnie Budapestről, egy olyan város értelmetlen áldozatává válik, amely mindent elvesz az emberektől, és amely ma már semmit nem ad cserébe; vannak városok, például London, Madrid, Berlin, amelyek szintén vesznek el, de nem sokat, s cserébe szinte mindent adnak. Budapest mindent elvesz, de már nem ad semmit, ez a különbség. Ez a város abból él, hogy addig szipolyozza a csapdájába esetteket, míg holtan össze nem esnek. Kevesekben van erő ahhoz, hogy Budapestnek idejében fordítsanak hátat, mielőtt ott ragadnak e veszélyes, mérgező városban, s elfáradván hagyják, hogy megfojtsa őket, mint egy csillámló kígyó. Henriket épp így veszítettem el. Évekig cél nélkül, gyalog rótta a várost, keresztül-kasul, a Csepel szigettől a János-hegyig, miközben folyvást csak gondolkodott és gondolkodott, mert valójában egész életében ő volt kérlelhetetlen gondolkodó, nem pedig a bölcsességfelkérődző Müller, és egyáltalán: senki sem volt olyan poétikus, olyan minden szempontból megvesztegethetetlen, mint ő. De végül belehalt őrültségébe, tehát ebbe a mostani züllött Budapestbe, ezt nem árt hangsúlyozni, hivatalosan ugyanis csak felakasztotta magát egy terézvárosi lakásban. Mindenesetre holnap sem utazok sehová, mondom magamnak fotelembe süppedve, laptopommal a combomon, mert az utazás szomorúvá tesz.