Bernáth Tamás naplója

Egyedül élek Budakalászon, mégis annyi pénzt költök, amennyi havonta népesebb családoknak sem áll rendelkezésére. Hogy csak egy példát említsek, ki fűt manapság egész télen át hat szobát, és nem is kicsit, egymagának, és a többi. Ténylegesen, annak ellenére, hogy tehetetlen vagyok pénzügyekben, a szüleimtől és feleségemtől rám maradt örökség okán húsz évet is elélhetnék anélkül, hogy egy forintot is meg kéne keresnem. Ez az egész abszurd. Egy hónapja nem mozdultam ki Budakalászról, de még ebből a nyomasztó kőhalmazból sem nagyon, a szomszédok pedig már valószínűleg totálisan őrültnek tartanak, ám semmi kedvem sincs az utcán belefutni például abba a kibírhatatlanul üresfejű államtitkár-helyettesbe, amint épp kutyát sétáltat, és egyébként is: a velejükig romlottak tartanak kutyát, azok imádják a háziállatokat, akik nemhogy ember-, de még önszeretetre sem képesek, akik hagyják, hogy kutyájuk zsarnokoskodjon felettük, akik inkább vizslájukat mentenék a golyók elől, mint Radnóti Miklóst. Tehát hiába vár rám a budapesti lakás is, én minden napot itt undorodok végig a magam készítette mirelitreggeliktől a magam készítette mirelitvacsorákig, olvasván a hányinger magyar újságmocskot, itt, ezen a pszeudokeresztény-konzervatív Budakalászon, amelynek úgynevezett falunapjain és hivatalos ünnepélyein, amíg a feleségem élt, mindig megjelentünk mi ketten, ám döbbenetünkben meg sem tudtunk szólalni a botrányosan patetikus, debil, aljas, gyűlölködő beszédeket és köröttünk folyó ugyanilyen beszélgetéseket hallván. A feleségem viszont meghalt, s nem is jártam többé eme ocsmány rendezvényekre, egy ideig pedig házvezetőnőm, a gonosz és közönséges Szűcsné gondoskodott rólam, úgymond. Feleségem halála után Szűcsnét rendszeresen átküldtem a közeli Lupa Csárdába ebédért, ő meg naponta hozta a levest és a főételt. Két adagot fizettem, egy felet megettem én, másfelet pedig a házvezetőnő, és menthetetlenül a legnagyobb ellenszenvvel ettem, mert csupán Szűcsné látványa révén, aki természetszerűleg ott ült velem szemben, teljesen rosszul voltam, sosem viselhettem a rémséges Szűcsnét, mindig is a feleségem házvezetőnője volt valójában, jómagam sosem alkalmaztam ezt a stupid, hazug személyt, aki tehát ott ült, és másfél adag Lupa-ebédet evett, míg én csak felet, s aki ráadásul mindig olyan ételt hozott a Lupából, amit ő akart enni, s nem olyat, ami nekem ízlik. Mindenesetre nyár végén felmondott ez a szörnyeteg, s azóta csak süppedek alá a ház mocskába, egy épp olyan településen, mint amilyen településektől, például Piliscsabától irtóztam ifjúként, mert ifjúként Budapest- és városfanatikus voltam, ám mostanra tüdőbajom miatt is muszáj ebben a provinciális, embertelen iszonyathordalékban élnem, ami Budakalász, és amibe lassan szó szerint belefulladok. Mondom: abszurd az egész.