Apám nem sokkal nyugdíjazása előtt, az úgynevezett rendszerváltás után néhány évig Budapestről ingázott, hogy ügyeleti orvosként dolgozzon Nógrádban. A betegekkel soha nem úgy cselekedett, amint azt a szakma ellenében folyton hangoztatják, tehát mint egy óriási, áttekinthetetlen üzletben, hanem mint egy egyre inkább átlátható tudományban, mert amint azt feleségem halálának alkalmából is megfigyelhettem, a magyar orvosok többsége némileg tudományos koponya ugyan, mégis épp úgy beszél és cselekeszik, akár egy gátlástalan üzletember. Apám tehát ügyeletes volt Nógrádban, ahol ügyeletesnek lenni az őrülettel határos, ám ő hamar hozzászokott, hogy egy ízig-vérig beteg, erőszakosságra és tébolyra hajlamos népség áldozata legyen. Volt rá példa, hogy a legmódosabb bátonyterenyei kocsmáros feleségét minden ok nélkül fejbe csapta egy bányász, amíg a férj bóbiskolt az emeleten, miközben ágyából valami szégyentelenül ostoba tévéförtelmet nézett, asszonyára hagyván az egymással órák óta két ellenséges csoportként szemben ülő részeg szénbányászok, illetve az ágazat csődjét tekintve mára nyilván ex-bányászok kiszolgálását. A nő súlyos koponyasérülést szenvedett. Azóta is a vidéki kocsmárosok iszonyatos nyerseségét látom abban, hogy - míg ők maguk, lévén hentesboltjukkal, az állatkereskedésükkel, a földművelésükkel egész nap túlhajszolták magukat, többnyire korán ágyba térnek - feleségüket egy olyan férfivilágra hagyják, amely az alkoholfogyasztás előrehaladtával egyre kevésbé válogatós brutalitásának eszközeiben. A kocsmárosok feleségüket magukra hagyják ama egyetlen céllal, hogy a részegek zsebéből minden körülmények között kiszedjék a pénzt, és ellenállás nélküli beleikbe töltsék a legolcsóbb szeszt. Az is rémséges, hogy emberek, ha gátlástalanok, főleg az efféle kocsmákban hogyan esnek neki egymásnak, anélkül, hogy tudnák, miért. Nógrád megyében, de a magyar vidék túlnyomó részén is ma ezek az emberek, akik előbb a brutalitásig, aztán a brutalitásuk miatt a kilátástalanságig fajulnak, akik mindig mindenben elfajulnak, mert mindenben el kell fajulniuk, ijesztő többségben vannak. A városi brutalitás a vidéken létező brutalitáshoz képest egyébként is semmi, a városi erőszak a vidékihez képest egyszerűen nevetséges. Mindenesetre ez a bátonyterenyei kocsmáros, akit szeszkeverési módszere okán csak Pirulás néven emlegettek, könnyezett az eszméletlenül fekvő asszony mellett. Apám szerint egy jószág miatt siránkozott, mert egy kocsmáros életének minden pillanatában ugyanaz az állatkereskedő, egy kocsmárosnak a feleség jószág, semmi más. Egy nap perverz markolással kifogja a hajadon nők átláthatatlan csordájából, és alárendeli magának. Egy ilyen kocsmárosüzem, miként valamennyi hentes-, állatkereskedő vagy parasztporta a Mátra és a Börzsöny és a Medves szélei közé ékelődött cserháti tájon: brutális nőidomító intézet. Ha jobban fülelünk, járjunk épp Nógrád megyében vagy vidéken bárhol, a házakban a férfiak által beidomított nőket halljuk, még ha eme nők esetenként úgymond elviselhetetlenül házsártosak is. Apám annak idején ezekkel a visszataszító emberekkel, csak a brutalitással, az erőszakossággal, a tébollyal találkozott, orvostáskájával alapjában véve folyvást egy totálisan közveszélyes, ízig-vérig beteg nógrádi bűnöző-világban járt-kelt. S a Csóványos meg a Piszkés-tető alatt és az Ipoly- és Zagyva-völgyben élő emberek változatlanul mintapéldái egy évmilliók és évezredek által a legközönségesebb fizikai, tehát egyúttal szellemi végletekre kimunkált Kárpát-medencének. A kocsmárosfeleség persze meghalt, mielőtt a salgótarjáni kórház műtőszobájába került volna, mert apám szerint az műtőteremnek akkoriban nem volt nevezhető.